Deva Premal és Miten zenéje arra hívja hallgatóit, hogy lépjenek be a szeretet, az odaadás és a tudatosság birodalmába. A pár 1991 óta él és zenél együtt, és azóta számos nagy sikerű albumot jelentettek meg, koncertjeik pedig keresők ezreinek szívét érintették meg szerte a világon.
„A zenénk a meditációból és az élet ünnepléséből születik. Nem az a lényege, hogy szórakoztassuk az embereket. Azért játszunk, hogy tápláljuk a szív mélyén megbújó vágyódást az örökkévaló iránt a szeretet és a meditáció élménye révén. Miten
„Minden reggel úgy ébredek, hogy egy csoda részesének érzem magam – egy csoda az, amiben élek, ahol a spiritualitás, a kreativitás, a munka és a szerelem gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Az életemet a mantrák formálták, így én magam is a mantrák szolgálójává váltam.” Deva Premal
DEVA GYEREKKORA
Deva Premal Németországban nőtt fel spirituális szellemiségű családban, így nagyon korán megismerkedett a mantrákkal és a meditációval. Édesanyja zenész volt, édesapja pedig művész.
„Édesapám nagy hatással volt az életemre. Amióta csak az eszemet tudom, a spiritualitás ösvényét járta, tanulmányozta a jógát és a szent szövegeket, és szokása volt minden reggel 3-kor kelni, csak hogy két órát meditálhasson – mondja Deva. – Harmadik személyben beszél magáról, autodidakta módon megtanult szanszkritul és ő ismertette meg a családunkkal a mantrák világát. Amikor édesanyám várandós volt velem, a terhesség alatt a Gayatri mantrát énekelték nekem üdvözlésképpen. Nővéremnek és nekem különféle gyakorlatokat talált ki, amelyek révén tudatosabbá válhattunk. Például megtanította, hogy az OM mantrát mondjuk, akármikor leteszünk valamit az asztalra, a RAM-ot pedig akkor, amikor felkapcsoljuk a villanyt. Nevelésünk tehát nem volt szokásosnak mondható a 70-es évek Németországában. Édesapám még a 80-as éveiben is ugyanolyan kreatív volt, mint korábban. Szenvedélyes dobos volt, még a hangszereit is ő maga készítette!
Gyerekként ennek ellenére egy vágyam volt csak: hogy ‘normális’ legyek, de erre nem sok esélyem adódott egy olyan apával, mint az enyém – meséli Deva. – Vegetáriánusok voltunk – én a mai napig nem eszem sem húst, sem halat –, és tévé meg a szokásos szociális körök nélkül nőttünk fel. Emlékszem, amikor leültünk az étkezésekhez: a földön, ülőpárnákon foglaltunk helyet törökülésben, és egy kerek faasztalnál ettünk, amelyet édesapám készített… én meg kislányként csak arra vágytam, hogy hazahozhassam a barátaimat, egy ‘normális’ házba, ahol normális bőrkanapék, tévé és normális szülők vannak. Kilencéves koromban elkezdett érdekelni a kereszténység és rákaptam, hogy minden este elmondjam az úr imáját – először csak titokban, mert azt hittem, talán tilos. A félelmeim alaptalannak bizonyultak. Amikor a ‘bűnös’ titkomra fény derült, a szüleim egyáltalán semmi jelét nem adták a meglepetésnek, és teljes mértékben támogattak, még akkor is, amikor azt kértem, hadd keresztelkedjek meg. Mindig is arra ösztönöztek, hogy legyek önmagam és szerezzek saját tapasztalatokat. Ámde a keresztelő előtt a végzet közbelépett – anyám Indiából Bhagwan Shree Rajneesh tanítványaként tért haza!”
SZELLEMI KÜLDETÉS
Ekkor Deva spirituális érdeklődése egy élő mester felé fordult. „10 éves voltam akkor és elkezdtem kísérletezni Osho (ahogy később ismertté vált) aktív meditációival. Egyszerűen imádtam őket. Habár igen fiatal voltam, láttam Osho szemében azt, amit később feltétel nélküli szeretetként ismertem meg. Azonnal tudtam, hogy a tanítványa kell, hogy legyek.
Apám hozzájárulását kellett kérnem ahhoz, hogy szerzetessé (szannyászinná) válhassak, hiszen még kiskorú voltam. De ekkor is csak bátorítást kaptam tőlük.”
Akkoriban, ha valaki szerzetesnek állt, egy, az egész életét megváltoztató elkötelezettséget vállalt magára, amit nem lehetett nem komolyan venni. Narancs és vörös színű ruhát kellett viselni, egy malát, és rendszeresen kellett meditálni. Deva felvette az Osho által adott nevet is.
„Így lettem Deva Premal, ami szanszkritül annyit tesz: isteni szeretet – folytatja Deva. – Így hát megint ott voltam, mint korábban: minden iskolai barátomtól különböztem. De ezúttal ez a saját döntésem eredménye volt. Attól kezdve az életem a meditáció körül forgott. A gyerekkoromban megismert mantrák és spirituális gyakorlatok átadták a helyüket valami másnak, amiről úgy éreztem, hogy én fedeztem fel magamnak.
Rátaláltam az Osho körül kialakult közösségre és a meditációkra, amelyek nagy segítséget jelentettek számomra az iskolai éveim alatt. 17 éves koromra annyi időt töltöttem az indiai ashramban, amennyit csak tudtam. Tanultam shiatsut, reflexológiát, kranioszakrális terápiát és masszázst is.
Ott találkoztam Mitennel. Az életkorbeli különbség ellenére nagyon jól esett a közelében lenni, már az első pillanattól kezdve. Tudtam, hogy ő egyike Osho zenészeinek és mindig élveztem, amikor hallhattam énekelni a Buddha csarnokban tartott meditációk alkalmával. Nagyon sokat nevettünk… és ez ma is így van. Ő írja és énekli a legszebb dalokat, én úgy hívom őket, hogy ‘angol mantrák’. Amikor pedig felvetette, hogy énekeljek én is vele, nem volt szükségem túl sok nógatásra! Gyerekkoromban is zene vett körül, én is játszottam hegedűn és zongorán, szóval az alapok megvoltak egy bizonyos fokig.”
MITEN GYEREKKORA
Miten is úgyszólván a zenével együtt nőtt fel. „Mindig zene vett körül – meséli. – A legkorábbi emlékeimben anyám játszik a zongorán és énekel, abban a vendéglőben, ahol laktunk. Ő nagyon szerette a zenét, és nagy hatással volt rám. Nagyapám is énekes volt, és valószínűleg miatta is betöltötte a házat a zene, amire abból is lehet következtetni, hogy mindkét nagybátyám is kiváló zenész lett. A szüleim zenéje a swing volt, és emlékszem, gyerekkoromban erre a zenére táncoltak a pubban… Sinatra, Count Basie, Duke Ellington. Apám nagyon jó táncos volt. Ekkoriban szereztem az első igazi, saját élményeimet a zenével. Annak a zenekarnak a dobosa, akik a pubban játszottak, megengedte, hogy kipróbáljam a dobszerkóját. Adott néhány leckét, és még arra is ráállt, hogy egy-két szám erejéig én doboljak. Ezen élmények hatására váltam nyitottá arra, hogy én magam is zenéljek. Rákattantam, de igazából csak akkor, amikor bejött a Beatles, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy én is foglalkozhatnék zenével. Ma is emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor megkaptam az első gitáromat.”
Miten számára természetes volt, hogy a zenén keresztül fejezze ki magát, és fiatalabb éveiben énekes-zeneszerzői karriert épített Európában: olyan művészekkel lépett fel, mint Fleetwood Mac, Ry Cooder, Randy Newman vagy Lou Reed. „Ilyen előadók előtt volt szerencsém játszani, tulajdonképpen ezek voltak a tanoncéveim: nagyon sokat tanultam. Ez készített fel arra, amit most is csinálok. Megtanultam, hogyan meditáljak, miközben zenélek. Bár akkoriban még nem így hívtam, de ahogy visszatekintek, nyilvánvaló, hogy teljesen feloldódtam a pillanatban zenélés közben. Vakító rivaldafényben álltam, ami elhomályosított mindent a szemem elől. Csak a gitárom hangjának voltam tudatában, és annak, ahogy a hangom a testemben rezonál és megtölti a stadiont. Teljesen olyan volt, mintha be lennék tépve. Nagyon hálás vagyok azért az időszakért és azokért a tanításokért.
MTASD MEG AZ OTTHONT
Akkoriban éppen nevet próbáltam szerezni magamnak – mondja Miten. – Dalokat írtam, része voltam a londoni zenei szcénának és próbáltam azzal a néhány emberrel jóban lenni, akiket sztároknak hívtak. Végül egy lemezszerződésre is ajánlatot kaptam. A kiadóvállalat főnökei szerint én lehettem volna a következő sztár. Szóval néhány évem azzal telt, hogy albumokat rögzítettem, elértem, hogy a dalaimat játsszák a rádiók és a tévék, és sokat turnéztam. Rengeteg hotelszobában fordultam meg, rengeteg füvet szívtam és névtelen arcok ezreinek játszottam. Izgalmas élet volt ez egy fiatal srácnak, de mélyen legbelül tudtam, hogy ez sosem fog igazán kielégíteni engem. Emlékszem, azzal a dallal zártam a koncertjeimet, aminek az volt a címe: Show me a Home (vagyis Mutass nekem egy otthont). Ez egy idegen dala, aki csak vadságot és reménytelenséget lát a világban. És a refrén sorai újra és újra visszatértek: ‘Mutass nekem egy otthont, ahol álomra hajthatom a fejem, ahol zene hallik és nevetés, és az éhes száj vacsorára lel…’
Amit akkor nem tudtam – és most már tudom –, az az, hogy bármit is kívánsz, az valahogy, valamilyen misztikus módon tényleg megtörténik. A jövőbeli életemet szerzetesként tudtam elképzelni. De persze ez rendkívül feldühítette a kiadóvállalatot, a menedzsereket és a többi kollégát. Mindannyian egy csomó időt és pénzt öltek belém, és úgy tűnt, nem nagyon történik semmi. Még mindig nem jött el az áttörés. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy az áttörés eljött, csak én nem voltam ott. Ebben az időben a családi életem is elkezdett darabokra hullani. Egy igazán kedves nőt vettem el feleségül, és kívülről úgy tűnt, megvan mindenünk. A karrierem elég jól haladt, volt egy gyönyörű kétéves kisfiunk és félretett pénzünk a bankban. De legbelül továbbra is ott motoszkált az a nyugtalanító kérdés, ami nem akart eltűnni a fejemből: Hol van az az otthon, amiről énekelek? Csak annyit tudtam, hogy valahol máshol, mint ahol én vagyok.
Végül elhagytam a családomat. Mindannyiunknak összetört a szíve, de akármilyen elszántan is próbálkoztam, nem tudtam a nem megfelelő otthonban élni tovább. Aztán minden a feje tetejére állt. A menedzserem szerződést írt alá nekem egy kiadóvállalattal, akik Elton Johnt is sztárrá tették. Az igazság azonban az, hogy egész életemben soha nem éreztem annyira, hogy nem vagyok a helyemen, mint akkor. Olyan zenét írtam, amit nem éreztem magaménak, olyan dalszövegekkel, amik semmit sem jelentettek, olyan embereknek, akik idegenek voltak számomra. Dögunalom volt, amit csupán a hírnév és a pénz miatt csináltam. Az egész egyértelműen halálra volt ítélve.
EZ AZ!
Aztán megtörtént minden, ahogy kell: egy gyönyörű nő gyönyörű testvérétől kaptam egy könyvet, Oshotól a No Water No Moon címűt. Láttam Osho tanítványait Londonban, ‘narancssárga barátoknak’ hívták őket. A napfelkelte színeibe voltak öltözve. Elkezdtem olvasni Osho tanításait, és legbelül egy hang azt suttogta: Ez az! Mire a könyv végére értem, ez a suttogás egy vad, eksztázisba hajló dallá vált! Egyszerűen nem maradt több kérdésem.
Amilyen hamar csak lehetett, szerzetessé, szannyászinná lettem, és a suffolki Medina közösségbe költöztem. Tényleg minden ilyen gyorsan történt, szinte egy éjszaka leforgása alatt. Még most, évekkel később is lenyűgözve gondolok a szerzetesként élt életemre. Oshonak nemcsak a tanításai elképesztőek, de a módszerei is különlegesek. Egy évig gyakoroltam a dinamikus meditációt, minden reggel 6 órakor, a kundalini meditációt pedig esténként. Úgy éreztem, mintha egy új perspektívát kaptam volna az életem történéseinek kezelésére, azokéra, amelyek olyan sok fájdalmat okoztak. Számomra ez egy második esély volt. A ‘Prabhu Miten’ nevet adta nekem Osho, ami azt jelenti: ‘a belső Isten barátja’. Mi sem lehetett volna ennél találóbb!”
EGY ÚJ VILÁG FELFEDEZÉSE
Miten először teljesen szakított a zenéléssel. „Egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy zenéljek. Eladtam az összes gitáromat, és csak a meditálásra összpontosítottam. Nem éreztem szükségét annak, hogy dalszerzéssel bizonyítsam létezésem jogosultságát.
Annyira csodálatos megkönnyebbülés volt ez nekem! Egy egészen más világba nyertem bebocsátást. Az ember vagy a takarítás vagy a főzés ‘templomában’ tevékenykedett az ashramban. Szerettem az új életem egyszerűségét, de mindenekfelett azt a zenét szerettem, ami a mindennapi közösségi életet át- és átszőtte. És ennek a csúcsát azok az ünnepek jelentették, amelyekre szombat esténként került sor. Szinte módosult tudatállapotba jutottunk ezeken az örömteli estéken, és elkezdtem érezni, ahogy a szeretet visszatér belém, az életem iránt, és ennek következtében a zene iránt érzett szeretetem. Soha nem éreztem még semmit, ami ennyire erőteljes és felemelő lett volna. És ahogy a gyógyulás zajlott bennem, végül is kézbe vettem egy gitárt, lejátszottam néhány akkordot és énekeltem, ahogy jött. A belső ‘zeneipari cenzorom’ régen eltűnt, így ezek az új dalok nagyon egyszerűek, ártatlanok és közvetlenek lettek. És az egyszerűségükből kifolyólag, és mert harag helyett a hála érzéséből születtek meg, én is teljesen más minőséget éltem meg, miközben énekeltem őket.
Nem megírtam, vagy összeraktam ezeket a dalokat, hanem ‘csatornáztam’ a Mester iránt érzett szeretetemből, ami azt jelentette, hogy bármikor, amikor elénekeltem őket, a hála minőségébe emeltek, mert ez az elválaszthatatlan részét képezte ezeknek a daloknak. Olyan volt, mint egy csoda – egy kulcs a szívhez, vagy egy ajtó a Jelenlétbe.”
OSHO AJÁNDÉKA
Évekkel korábban történt, mint ahogy Deva megérkezett volna az életembe – mondja Miten. – De amikor megérkezett, minden megváltozott. Felajánlott nekem egy shiatsu kezelést. Gyönyörűen összekapcsolódtunk, azonnal jól megértettük egymást. Nagyjából azóta vagyunk együtt. Az, hogy Devával találkoztam, egyike volt Osho számos mágikus és misztikus ajándékának. Deva teljesen a semmiből bukkant fel. Fogalmam sem volt, hogy tud énekelni. Annyit tudtam, hogy bodywork technikákat tanul. Aztán egyik reggel, amikor az ágyam szélén ültem és gitároztam, elkezdett velem énekelni. Az egész olyan volt, hogy …. hű, ezt meg hol tanultad?!’
Habár jól és tisztán énekelt, a hangja nem igazán nyílt még meg. Inkább olyan volt az a hang, mint ami a fejéből jött. Hallotta a hangokat és le is tudta őket fordítani, de az az érzés, ami később a zenéjében megjelent, akkor még nem volt jelen. Az, hogy gyerekként zongorázni tanult, megtérülni látszott, mert segített abban, hogy a hangját nagyon pontosan tudja használni. Úgyhogy azt gondoltam: Hát persze, csináljuk! Gyakoroljunk együtt! Azokban az években abban az áldásban részesültem, hogy szemtanúja lehettem, amint igazán kiváló énekessé növi ki magát, nem mellesleg csodálatos barát és társ is vált belőle. Számomra ez Isten ajándéka!” Miten és Deva hang workshopokat kezdtek tartani, amelyek során mantrákat és más énekeket használtak arra, hogy „megnyíljon” a résztvevők hangja, egyfajta kapuként a meditáció világába.
„Ekkoriban jelentek meg az első albumaink: a Global Heart Native Soul, a Strength of a Rose, és a Trusting the Silence – mondja Miten. – Azokon a workshopokon árultuk a cd-ket, amelyeket a szerzetesi közösség számára tartottunk. Az első album, ami nagyon megérintette az embereket, az a Strength of a Rose című volt, az Osho iránti rajongásunkat kifejező, hálaadó dalok gyűjteménye.
Mielőtt ez megjelent volna, mindig több más zenésszel együtt koncerteztünk, mert nem voltunk annyira magabiztosak, hogy egyedül adjunk koncertet. De amikor láttuk, hogy a barátainknak mennyire tetszett ez a fajta akusztikus zene, akkor már csak mi magunk zenéltünk, extra zenészek nélkül. Olyan könnyű volt, mint szerelmeskedni. Elkezdtünk ilyen, bensőségesebb jellegű találkozókat tartani, ahol nem különült el a közönség és a zenészek.
„Ekkor még inkább csak amolyan másodhegedűs szerepben voltam – mondja Deva –, vokáloztam, játszottam a billentyűs hangszereken, és betársultam a workshopok vezetésébe. Túl szégyenlős voltam ahhoz, hogy egyedül énekeljek, de Miten ösztönzése révén egyre magabiztosabbá váltam.”
GAYATRI MANTRA
Devának a Gayatri mantra volt a katalizátor. „Egyik nap hallottam (éppen Angliában voltunk), amint egy barátom kántálja, és mivel jól tudtam a szöveget (hiszen gyerekként minden este azt énekeltem lefekvés előtt), nagyon megérintett, amit hallottam. Egyszerre éreztem magam felfrissültnek és izgatottnak. Ezen a ponton annyira megnyíltam a mantra erejének, mint korábban soha. Elkezdtük játszani a saját verziónkat a koncertjeinken és egyértelművé vált, hogy végre megtaláltam a dalomat. Láttuk, hogy ez a gyönyörű mantra milyen mélyen megérintette az embereket minden alkalommal, amikor énekeltük. Ez a legősibb és legerősebb minden mantra közül. Sajátossága, hogy nemcsak azt tisztítja meg, aki énekli, de azt is, aki hallgatja, és egy kézzelfogható jó közérzetet eredményez mindenkinél, aki hallja. Lefordítva ezt jelenti: „Minden lény a bolygón érje el a megvilágosodást.” De ezzel a mantrával is, ahogy a mantrák esetében általában, az a helyzet, hogy a szanszkrit szavak jelentése nem annyira fontos, mint az a hatás, amit a mantra rezgése gyakorol a testre és az energiaközpontokra.
Ezután újabb mantrákat keresgéltem, és miután elég anyagot gyűjtöttem, megjelentettük az első albumomat, a The Essence címűt. Anyám házában vettük fel a dalokat három hét alatt, abban a házban, ahol születtem, és ahol a szüleim évekkel korábban énekelték nekem ezeket a mantrákat.”
„Tél volt – emlékszik vissza rá Miten –, és egyikünk sem, akik a felvételen dolgoztunk, volt arra felkészülve, mit fog ebből az egészből Deva kihozni. Emlékszem, amikor elénekelte a Gayatri mantrát, gyönyörű csend ereszkedett a szobára. Később elmondta nekem Deva, hogy nagyon tisztán érzékelte a jelenlétet, miközben a mantrát énekelte. Most már én is látom, hogy ez az isteni jelenlét, amit Deva közvetít, megjelenik a hangjában, jelen van a felvételen és magán a cd-n is.
Biztos vagyok benne, hogy ez az, ami annyira felemelővé és spirituálissá teszi ezt az albumot. A szellemi erő jelenléte hihetetlenül kézzelfogható, és nagyon ritka, hogy ezt egy felvétel képes rögzíteni. Nem számít, hogy mennyire erőlködsz, mennyi pénzed van, vagy hány kiváló zenésszel játszol együtt, a zene csak akkor válik szentségessé, amikor az Isteni megjelenik benne. Attól a naptól fogva érzem úgy, hogy Deva hangját átitatja az isteni kegyelem. Jóval többről van itt szó, mint puszta technikáról. Mindannyian libabőrösek leszünk, amikor halljuk Devát mantrákat énekelni. Visszatekintve úgy látom, Deva Premal, az énekesnő ezek közben a felvételek közben született meg. Amit pedig a leginkább csodálok benne, hogy nincs egó abban, ahogy zenél vagy énekel – teszi hozzá Miten. – Ez az, ami a legjobban megérint – az egó hiánya. Deva egy mély és csendes belső helyről jön, és képes azt a mély odaadást kifejezni, amit mindannyian felismerünk önmagunkban, de általában nehezen mutatjuk ki.”
A The Essence című albumot két másik Deva Premal-album követte, mindkettő bestseller lett, majd Miten két albuma következett a sorban: a Songs for the Inner Lover és az élőben felvett Satsang, mindkettőt kiadóktól függetlenül jelentették meg.
„Ami a kiadókat illeti – mondja Deva –, eldöntöttük, hogy a saját utunkat fogjuk járni. Jó érzés a saját albumainkat kiadni és megosztani a barátainkkal. Minden a mi saját döntésünk, és persze a hibák is a saját hibáink! De nekünk így jó. Mi egyszerűen azért vagyunk itt, hogy megosszuk másokkal a zenét. Olyan, mintha kaptunk volna egy csodálatos növényt, amit gondoznunk kell, ezért hát megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy a növény boldogan fejlődjön, öntözzük, aztán ünnepeljük, ahogy növekszik.”
OTTHON AZ ÚTON
A pár legtöbb idejét utazással és koncertezéssel tölti, bár a koncerteket ma már leginkább úgy lehet elképzelni, mint egy szatszangot. Az összejöveteleknek inkább spirituális atmoszférája van, kevésbé hasonlítanak egy hagyományos koncertre, főleg, hogy a közönség általában nem tapsol a számok végén. Ezen kívül speciális, mantrázással egybekötött nyaralásokat is szerveznek olyan csodaszép helyszínekre, mint például a görög szigetek, a Bahamák vagy Costa Rica. Számos különböző országból érkeznek a résztvevők, akik meditációval és ünnepléssel tarkított felejthetetlen, átalakító vakációba csöppennek.
Amikor Mitent az otthon kérdéséről faggatjuk, így válaszol: „Ha nincs hova visszamenned, egyszer csak azt veszed észre, hogy mindenhol megteremted magadnak az otthont, bárhol is vagy a világon. Ez négy vagy öt évvel ezelőtt történt meg velem. Hirtelen ráébredtem: Otthon vagyok! Azt hiszem, éppen Olaszországban voltunk. Azóta mindig azt érzem, hogy az otthon ott van, ahol éppen vagyok.”
„NINCS OTTHON, AMIG NEM TALÁLJUK MEG MAGUNKBAN.” Osho
MEGFÜRÖDNI A CSENDBEN
Deva így vall a koncertekről: „Azért a csendért játszunk, ami a mantrákat követi. A csend nélkül csak a történet feléig juthatsz el. Olyan ez, mint egy jó történet tetőpontja, amikor elérsz ahhoz a ponthoz, amikor azt mondod: Ah, igen! A csend ott van, hiszen magában a zenében létezik… valójában a csend mindenütt ott van, csak fel kell ismernünk. Az pedig mély gyógyulást tesz lehetővé, ha esélyt adunk magunknak arra, hogy ráhangolódjunk. Tényleg ez a fő indíték, amiért Miten és én énekelünk – hogy megmártózzunk a Csendben. Ez az, ami táplál minket. Ez az, ami hajt minket előre. Számomra nincs is értékesebb annál, mint amikor befejeztük az éneklést a közönséggel, és belépünk a mantra által megnyitott mélységes térbe – ami olyan mély, hogy csukott szemmel tényleg úgy érzi az ember, hogy nincs ott senki, se a közönség, se az előadók… minden személyiség feloldódott. Számomra ez nagyobb elégtétel, mint a taps. Persze néha a tapsolás is annyira tele van szeretettel, hálával és melegséggel, hogy szinte túlcsordul. Ez segít abban, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan! Miten dalai pedig még inkább hangsúlyozzák a mantrákat.”
Miten így folytatja: „Gyakorlatilag minden dalom ugyanarról szól: Köszönöm, Istenem! Mielőtt Oshóval találkoztam volna, egyfajta személyes terápia jelleggel írtam a dalokat, amelyek témája a fájdalom, a szex, a szerelem és a harag volt. Akkoriban az életem romokban hevert. Olyan voltam, mint egy hajó kormány nélkül. Meg kellett értenem, mi történik velem, és ebben kétségkívül segítettek ezek a dalok. Azonban ahogy a meditációban elmélyültem, úgy változtak meg a dalaim is.
Már nincs szükségem arra, hogy a szorongásaimról és hasonlókról írjak, mert már nem így érzek. Nekem ma már csak a Szeretet létezik. Korábban összekevertem a szeretetet a szexuális kapcsolattal. Eltartott egy darabig, míg ráébredtem, hogy a kapcsolataink többségében koldusok kéregetnek koldusoktól, beleértve persze az én korábbi kapcsolataimat is.
Megértettem, hogy csak a Szeretet képes áthidalni az időt és teret. Ez egy vertikális valóság! A Dalai Láma együttérzésnek hívja. Minden dalom a szeretet és az együttérzés minőségéből születik, elsősorban az önmagam iránt érzett szeretetből és együttérzésből, hiszen csak innen indulhatunk el. Annak elfogadásából, hogy ilyen vagyok és ilyenek a dolgok.
Az életemet homokra építettem – folytatja Miten –, leginkább két dologra: a kapcsolatra és a karrierre. De amikor ezeket elvesztettem, az egész világom kitágult. A mesterem kegyelméből ráébredtem, hogy az élet valójában nem bánt. Hogy az élet igazából szeret engem. Mindannyiunkat szeret! Az élet mindig együttérző, és ellát bennünket azokkal a leckékkel, amelyekre szükségünk van, akármennyire nehezen is vesszük azokat. Az élet végtelen bölcsességének az a szándéka, hogy mindannyian növekedjünk és békében legyünk. Csupán annyit kell tennünk, hogy megbízunk benne – ekkor részünk lehet a Nagy Kihívásban, hiszen a bizalom sosem az intellektusból születik meg, hanem a tapasztalatokon keresztül alakul ki. Nem tanulhatjuk meg a bizalmat könyvből, az olvasással csupán tanulunk róla. Lehet, hogy kényelmesen érzed magadat a házadban, de ahhoz, hogy érezhesd a napot és a szelet az arcodon, ki kell lépned az ajtón. Igen, néha tényleg esik és hideg van, de ez is az utazás része. Átölelni az élet teljes spektrumát, ez számunkra a kihívás. Az élet a legnagyobb tanítómesterünk. Számomra az élet egyenlő Istennel, és ez az oka annak, hogy azt mondjuk, sosem láthatjuk Istent – hiszen mindig ott van bennünk és körülöttünk. Amennyire én látom, az az alapvető emberi vágyunk, hogy otthonra leljünk, békére és a mindenben ott lévő istenit felismerhessük. Amikor ténylegesen ráébredtem, hogy élek, egyúttal felismertem magát Istent is.
Nem énekesnek vagy dalszerzőnek tartom magamat. Inkább úgy látom önmagamat, mint egy meditáló közvetítő, aki zenél. Lehetne a hivatásom bármi más, lehetnék asztalos vagy masszőr… Történetesen épp a zene lett az, mivel ez volt a mesterségem, mielőtt felfedeztem a meditációt. Végül a zene visszatért hozzám, és így zárult be a kör. Az inspirációt Osho jelenti számomra. Minden, amit írtam, énekeltem vagy előadtam, az ő fényének közvetlen visszatükrözése.
A közönségünket olyan emberek alkotják, akik sebezhetőek… melegszívű emberek, akik megélték az isteni jelenlétet és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy annak fényében élhessenek.”
„Engem leginkább az érint meg, amikor az emberek arról beszélnek, hogy a zenénk hallgatásával valami szentséges költözik a mindennapi életükbe – meséli Deva. – Például gyakran szólal meg a zenénk a szülés-születés folyamata során is. Hatalmas megtiszteltetés számunkra tudni, hogy vannak olyan gyerekek, akik a Gayatri mantránk dallamai közben érkeztek meg erre a világra.
Számomra ez a legnagyobb ajándék. Arról is tudomásunk van, hogy gyakran haldoklóknak játsszák le a zenénket. Hogy az ilyen nagyszabású átmenethez, mint a halál folyamata, hozzájárulhatunk, szintén egy mélységes megtiszteltetés.” Elisabeth Kuebler-Ross, aki felkérte Mitent és Devát, hogy énekeljenek a temetésén, javasolta nekik, hogy énekeljenek haldoklóknak személyesen, ami így is történt.
„Ez a legtisztább szatszang – mondja Deva. – Vannak még azok, akik szerelmeskedés közben élvezik a zenénket – teszi hozzá. – Így hát tulajdonképpen lefedjük a teljes spektrumot: a halált, a születést és az élet ünneplését. Néhányan azt is megosztották velünk, hogy a mantrák hallgatása révén enyhült a depressziójuk, visszatért az életkedvük, az életörömük. Hallani ezeket a történeteket igencsak felkelti bennünk az alázatot.
AZ ÉLET RITMUSA
Szeretnék mindenkit arra ösztönözni, hogy találja meg a saját dalát… és ezalatt nem feltétlenül a zenét értem, hanem azt a dolgot, ami a saját, lényünktől elválaszthatatlan kreativitásunk. A kreativitásunk olyan közel van hozzánk, hogy néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, sőt, akár leértékelni is. Valamiért azonosultunk azzal a nézőponttal, hogy ha valami könnyű, akkor nem is ér túl sokat. Mintha csak erőfeszítés révén volnánk képesek létrehozni valami „nagyszerűt”.
Nos, azt kell mondanom, hogy az én esetemben legalábbis, ez egyáltalán nem így van! Az egész életem megváltozott, amikor elkezdtem megbízni a dalomban, vagyis az én saját utamban, ami egyszerűen a mantrák éneklését jelenti. A mantrák mindig bennem voltak. Csupán annyit kellett tennem, hogy nyitott legyek rájuk!”